Ha kávét kérek, odadobja az asztalra egy kedves „nesze baszd meg” komment kíséretével. – Egy boldogtalan nő története 1. rész

Egy nő élete 1. rész

Harmadjára szólal meg az ébresztő, ám ez alkalommal tudom, hogy nem szabad lenyomnom, fel kell, hogy keljek.

Szédülök, ahogy kikecmergek az ágyból, fájnak a csontjaim, a gyomrom, a derekam, hányás és hasmenés kerülget, mintha részeg lennék, vagy influenzás.Három óránál nem aludtam többet az éjjel.

Nem akarok munkába menni. Ma sem.

Újabb tíz óra, amikor fel kell öltenem a mű mosolyomat és bele kell bújnom a „velem minden rendben van – tökéletesen boldog vagyok” jelmezembe.

Ledöntök vagy öt liter kávét, de ugyanúgy szédülök. Zsibog a fejem, a fülemben hallom a szívverésemet dobogni, zsibbadnak a végtagjaim és minél jobban erre koncentrálok, egyre jobban eluralkodik rajtam a pánik. Remek. Egy újabb nap szorongva.

Belenézek a tükörbe.

Ugyanazt látom. Táskás, beesett szemek, sprőd, töredezett végű haj, ami sehogy se áll. Pattanásos, puffadt arc, és nyolcvanhárom kilónyi hájas test. A szememben halványan még feldereng a tűz és a tökéletes szépség, de gyorsan megrázom a fejemet és undorodva elmosolyodom. „Nem itt, nem ebben az életben drágám.”

Gyorsan átöltözöm, mert késésben vagyok, a harisnyámat szinte felhasítják a hetekkel ezelőtt leborotvált, félig kinőtt szőrszálaim és elborzadok a látványtól.

Direkt nem estem neki a testemnek borotvával, mert a szőrtüszőim olyan szinten be vannak gyulladva, hogy azzal már bőrgyógyászhoz kellene mennem.

Megrántom a vállamat, mert tök mindegy, mi van a ruha alatt, senkit se érdekel. A pasim már több, mint egy hónapja nem nyúlt hozzám.

A pasim…

Vele járok munkába minden reggel. Késve érkezem, amikor beszállok a kocsiba, nem üdvözöl, nem mond semmit. Látom, hogy bosszankodik, de szólni nem szól. Teljes csendbe burkolózva tesszük meg a közel húsz perces utat, ő a vezetésre koncentrálva, én álmodozom.

A munka eltelik. Egy boltban vagyok eladó és gyűlölöm. Változtatni nem akarok, mert kell a pénz és ez az állás jól fizet. Robot üzemmódba kapcsolom magam és sikerül annyira kizárnom a külvilágot, hogy még a korábbiaknál is fáradtabban rogyok le az ágyra otthon. Arra sincs erőm, hogy felkeljek és letusoljak. Ma is csupa dementorok vettek körül, a vásárlók a boltban azt a maradék kis csöppnyi energiámat is elszívták, ami ahhoz kellett, hogy a robot tankom működjön.

A pasim bent maradt még. Túlórázik. Nem keres. Nem szokott. A pasim… Elmeséljem, milyen vele az élet? Csak hallgasd végig és ne mondj semmit.

Nem tudok társként tekinteni rá, ő csak egy pasi. Sosem beszél, sosem kérdez, sosem mond semmit. Ha kinyitja a száját, akkor utasít vagy bánt, vagy csak közli, hogy mit fogunk csinálni. A nem szót nem ismeri. Csak akkor, ha ő mondja. Nem ér hozzám, nem simogat. De a minden napos masszírozást azt elvárja. Nem mondja, hogy szeret, amióta együtt vagyunk, egyszer sem bókolt. Soha egyetlen egyszer sem.

Azt mondják, nem baj, ha egy férfi nem mondja ki, hogy „szeretlek”, mert biztosan kimutatja máshogy. Nos, az én pasim semmit sem mutat ki. Ha együtt vagyunk, ül az ágyon, elvan a maga kis világában, ahogy én is. Én olvasok, ő filmet néz, vagy valami idióta dolgot a youtube-on. Ha néhanapján elmegyünk valaha, akkor csak morog, mondván, hogy lett volna fontosabb dolga is. Randira sosem hív, és ha meg is lep vacsorával, az valami olyan, amiről tudja, hogy nem szeretem. Hiába mondom neki, hogy ezt a refluxom miatt nem ehetem, ő csak odaköpi, hogy „neked semmi sem jó, annak se örülsz, ha főzök neked”. Ha kávét kérek, odadobja az asztalra egy kedves „nesze baszd meg” komment kíséretével.

Ha meg akarom ölelni, eltol. Ha meg akarom csókolni, elfordítja a fejét. Ha nagy nehezen engedi, hogy megcsókoljam, akkor is csak a száját tolja oda. Ki nem nyitja, puszit nem ad. Az idejét sem tudom, mikor csókolóztunk utoljára. Pedig tudja, hogy nekem milyen fontos a csók. Végül is, nem is baj. Utálok vele csókolózni.

A szex? Az nincs. Ha van, akkor gyors. Nulla előjáték, nulla érzelem, nulla szenvedély. Nem ölel át, rám se néz, és azt hiszi, akkor csinálja jól, ha olyan gyorsan mozog, mint a pornó filmekben a férfiak. Hiába kérem, hogy lassítson, vagy figyeljen oda jobban rám, nem kapok mást, csak rosszalló tekintetet. Ha nincs orgazmusom, türelmetlen és hibáztat miatta. Ha nincs orgazmusom a behatolást követő második percben, akkor meg főleg.

Mellettem van, de nagyon messze. Olyan, mintha nem is létezne.

Sehogy sem enged magához közel, érzelmeket nem érzek részéről. Nem néz rám nőként, sosem láttam rajta a vágyat vagy az örömöt, hogy az övé vagyok. Nem enged be. Nem enged magához közel. És ami a legrosszabb… nem akar úgy szeretni engem, ahogy nekem arra szükségem van.

Többször elhatároztam már, hogy szakítok vele. Mindig elképzeltem, mit fogok mondani. De aztán meglátom azt az ártatlan kiskutya pillantását és meglágyul a szívem. És gyűlölöm magam, amiért egy ilyen csodás embert el akarok hagyni.

Persze én vagyok a hibás. Mindenki ezzel jön. Hogy túl nagyok az elvárásaim, nem vagyok türelmes, hogy túlagyalom a dolgokat és az önértékelésemmel baj van. Mert ha rendben lennék lelkileg, akkor nem kellene tőle várnom, hogy azt mondja „gyönyörű vagy, szeretlek”. Azt mondják, abba kellene hagynom az álmodozást, mert az nem a valóság. Hogy örülnöm kellene, amiért ilyen remek pasim van, akinek nincsenek káros szenvedélyei és biztosan nem fog soha megcsalni. És, hogy ok nélkül hisztizek, mert csak azt akarom, hogy velem foglalkozzon.

Az az igazság, hogy unalmas vele az élet. Megalázó és olyan semmilyen. Érzelem mentes, mintha egy kőszoborral lennék együk. Össze sem akar velem költözni. Miért vesződöm akkor? A miatt az átkozott kiskutya tekintet miatt és azért is, mert mindig képes elhitetni velem, hogy velem van a baj, és ha én rendbe jövök, akkor minden rendben lesz.

Megyek az ágyba, felhívom még. Azt ígérte, este átjön, de nem jött. Látom a kocsiját a ház előtt, tehát már otthon van. Nem válaszol a telefonra, nyilván elaludt. Mert mindig alszik. Rám pedig egy újabb álmatlan éjszaka vár.

Cintia Norman