Miért van az, hogy a férfiak azt hiszik, hogy a bocsánatkéréssel minden el van intézve?

33972468_s

Fogj egy poharat és törd össze! Most mondd neki, hogy bocsánat…

Összetörve, kisírt dagadt szemekkel kialvatlanul ébredsz. Hiába megtörtént a bocsánatkérés: „ne haragudj Drágám, hogy ilyen-olyan voltam…” te valahogy mégis neheztelsz.

Egyrészt nem érted, miért vagy még mindig olyan sebezhető, olyan törékeny, másrészt pedig azon gondolkodsz mit csináltál rosszul, hogy rád kellett ömöljön a másik dühe, betemetve az összes porcikádat.

Gondolod: „De hát én, csak jót akartam. Amit mondtam, jó szándékkal mondtam. Nem értem, miért kellett emiatt így leordítani. ” Igen-igen szokták mondani, hogy a pokol is jó szándékkal van kikövezve.

Figyelj kislány! Mivel te élsz a pasiddal, így te kapod azt a csomó elfojtott dühöt, amit a kedves párod már jó régóta a drága anyjának, apjának, testvérének, haverjának, főnökének stb. tartogat. Te vagy a helyben található, praktikus boxzsák.

Eltöprengsz azon is, hogy miért mindig csak te ébredsz sírós szemekkel, miért te vagy, akitől mindig bocsánatot kérnek, miért kell a végén téged vigasztalni? Egyszer te is úgy megbántanád, sírjon ő is miattad. De ilyen még nem történt. Miért?

Mert Te valamit jobban csinálsz!

Te sírsz és kibeszéled, ha fáj valami, ha elég volt, ha szomorú vagy, ha dühös vagy.A férfiaknak ez mind bent ragad. Majd vulkán módjára kitörik. Elég hozzá egy aprócska szikra pl. ha beleszólsz – persze jó szándékkal – a dolgaiba. De rögtön csilingel a fejedben egy aprócska hang: hagyd rá, mert sírás lesz a vége!

De nem hagyod magadat, mert úgy érzed, ki kell vívnod a tiszteletet, úgy tartod, nem beszélhet így veled senki, legfőképp a szerelmed nem. Észreveszed, hogy most pont úgy viselkedik, amit valójában ő utál másokban. Valójában ő sem szereti, ha így bánnak vele. És ezt a fejéhez vágod! És akkor BUMM! Újabb robbanás!

Nem tanulsz a leckéből! Nem nyerhetsz!

Mert a vége úgyis az lesz, hogy te kiborulsz. Úgy érzed vesztettél, és gyűlölöd az ellenfeledet. Sőt legszívesebben a csatamezőt is elhagynád. Nah, de hová mennél este 10-kor…

Úgy döntesz, a tőle legtávolabbi ponton levered a sátorfádat. Fogod az ágyneműdet, s durcásan, nagy viharos mozdulatokkal, tekintetedet elfordítva elsuhansz előtte.
Ő, mivel a haragja elszállt, nem is érti, mit csinálsz. Miért akarsz kint aludni? Ő már nem haragszik rád.
Nem hát, de neked beletapostak a lelkedbe. Nem elég rossz a helyzet, még a fejedhez is vágja „búcsúzóul”, amit te tanítottál neki: nem tud téged senki megbántani, te bántódtál meg a viselkedésemen.

Nah, ettől borulsz ki csak igazán! Tudja, hogy hülye volt, de még kibújna ez alól is!? Tudja, hogy amit időről időre rád borít, azzal fájdalmat okoz neked. És még elvárja, hogy te alkalmazkodj ehhez?

Eleged van! Most már tényleg eldöntöd, hogy a nappaliban alszol.

A kanapén magányosan sírdogálsz. Kérdések hada áraszt el, keresed rájuk a válaszokat és a megoldást. Gondolkodsz mi lesz holnap? Nem fogtok beszélni? Úgy érzed el kell gondolkodj az egész kapcsolatról. Itt van rá az egész éjszaka… De ugyanaz a csilingelő hang, ami a veszekedésnél le akart már korán állítani megszólal ismét a fejedben: ne aggódj, 10 percen belül itt van, és bocsánatot kér. Mert ebben a férfiak igazi bajnokok!

És tényleg. Nah, de kérdem én, mire mész vele? Talán annyiból jó ez az egész, hogy most finomabb hangon beolvashatsz neki, és most nem fog leordítani, most már nem akar győzni, mert sajnál, és most meg fog hallgatni.

Te egy 10 perces monológot nyomsz arról, hogy mivel bántott meg, és hogy mit kellene másképp csinálni. És várod a reakciót. De nincs. Ahhoz meg kellene nyíljon neked…
Mire kérdezed, hogy „nah mit mondasz erre? Mit gondolsz mindarról, amit elmondtam?”.
Mire ő: „nem tudok mit mondani…” Anyádat! – gondolod…

De hát mit is tudsz tenni?

Megbocsátasz.

Mert nem jó haragudni, főleg nem rá. Nem jó haraggal lefeküdni, főleg nem jó kint aludni a nappaliban.

De rájössz, hogy ilyenkor mellette a hálószobában sem jobb aludni. Még ha jobbról-balról puszilgatni is próbálnak. Te még valahogy lélekben tőle távol fekszel.

És befejezem, ahogy elkezdtem:
Összetörve, kisírt dagadt szemekkel kialvatlanul ébredsz. Hiába megtörtént a „ne haragudj Drágám, hogy ilyen-olyan voltam…” te valahogy mégis neheztelsz.

Azt kéri ezzel a bocsánattal, hogy te fogadd el úgy ahogy van, a hibáival együtt, te meg a veszekedés alatt se merj önmagad lenni, mert akkor porig éget a láva?

De hol vagy te ebben a storyban?

Másnap elmeséled a barátnődnek, de valahogy azt érzed, teljesen feleslegesen, mivel ő is így szokott járni. Ő sem tudja a megoldást!

Mit kell kezdeni ilyenkor a férfiakkal?

De jó kérdés az is, hogy mit kellene a férfinak ilyenkor csinálni?

Neked is ismerős ez a történet vagy te tudod a helyes választ?